18. Az ember felszabadítása a veleszületett szükségletek alól

Az ember teremtésének módja alapján világossá válik, hogy a felszabadulásnak minden egyes ember számára személyesnek kell lennie. A lélek csak belülről tudja irányítani önmagát, és így csak az egyén tudja alkalmazni az Isten által teremtett új életet. Az úgy áll rendelkezésre, mint egy gyógyszer vagy orvosság, de csak az egyén veheti be. Ha azonban az ember nem fogadja azt be hit által, és nem teszi az élete részévé, akkor az Isten által teremtett új élet az ő számára hiábavaló volt.

A veleszületett tévedésből való felszabadulás és megváltás csak Istennel együttműködve lehetséges. Isten megteremtette az eszközöket; az alkalmazás az egyénre van bízva. Ezért az ember maga felelős azért, hogy megszabadul-e. Senki sem tehet helyette semmit, csak maga az ember. Ehhez azonban bizonyos önismereti képességre, a természet törvényeinek tudatosítására és az Istentől való lelki függés felismerésére van szükség.

Szeretném elmagyarázni az új élet hit általi elfogadásának folyamatát személyes tapasztalatom alapján.

Gyermekkorom óta az volt az elképzelésem, hogy egy boldog család lesz életem beteljesülése. Ezért fiatalon megnősültem, hogy ez az álmom gyorsan valóra váljon. A dolgok azonban másképp alakultak, mint vártam.

A legfontosabb lelki szükségletem a harmónia. Ezért a feleségemmel szembeni elvárásom elég magas volt, hogy kielégítse ezt a vágyamat. Alapvetően három szükséglet volt, amelynek kielégítését vártam a feleségemtől:

1. Azt akartam, hogy megértsen engem. Hogy megértse a legbelsőbb érzéseimet, és reagáljon rájuk.

2. Azt akartam, hogy figyeljen rám, amikor mondanivalóm van. Ő azonban már mindent jobban tudott, és nem jutottam szóhoz.

3. Volt még egy rendkívüli kívánságom, nevezetesen, hogy reggel, amikor felébred, mosolyogjon. Mint harmóniára szoruló ember, az ő mosolyából éltem.

Szívem tévedésében természetesnek tűnt számomra, hogy a feleségemnek ki kell elégítenie ezeket az igényeket. Mivel azonban elvárásaim nem teljesültek, boldogtalan voltam a kapcsolatban. Keresztényként felnőve megtanultam, hogy a házasság nem olyasmi, amit tetszés szerint fel lehet adni, hanem egy életre szól. Így hát beletörődtem ebbe a helyzetbe, anélkül, hogy belsőleg elfogadtam volna.

Ha boldogtalan vagy, más eszközökkel próbálod kielégíteni a szükségleteidet. Így lettem a filmek, az internet és a sport rabja. Minél elégedetlenebb voltam a feleségemmel, annál erősebbek lettek a függőségek.

Ugyanakkor nagyon aktív voltam az egyházi közösségemben, mert gyerekkorom óta lelkész akartam lenni. Ahol csak tudtam, bekapcsolódtam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ezek a tevékenységek is csak egy kísérlet arra, hogy beteljesítsem életem célját. Azonban sehol sem találtam kielégülést. Az orvosi munkám a klinikán, a tevékenységem az egyházi közösségben, otthon a családommal – egyik sem töltötte be lelki szükségletemet. A környezetemmel szembeni elvárásaim nem teljesültek. Fogalmam sem volt, miért vagyok ennyire boldogtalan, hajszolt és nyugtalan.

Így 2002 végén, miután befejeztem a szakvizsgámat, arra a következtetésre jutottam, hogy szükségem van egy kis szünetre, és úgy döntöttem, hogy kiveszek egy év szabadságot. Javítani akartam a családi helyzetemen, hogy fennmaradjon a házasságom.

Ahhoz, hogy családunk 2002-es év végi állapotáról világos képet nyújtsak, még egy szempontot kell megemlítenem. 1998-ban egy 6 gyermekes család bomlott fel a mi egyházközségünkben. Felmerült a kérdés, hogy mi legyen az elhagyott 7-17 éves gyerekekkel. Isten vezetésével gyorsan elhatároztuk, hogy a gyerekeket családunkba vesszük, és 6 gyermek nevelőszülei lettünk. Ez a helyzet stresszes volt, de számomra nagyon kiteljesítő. Szerettem a gyerekeket, és sok időt töltöttem azzal, hogy mindenféle tevékenységet végeztem velük.

Ez az új helyzet, bár lelkileg gazdagított, mégsem tett teljesen boldoggá. Folyamatosan egy olyan feleségről álmodtam, aki boldoggá tesz. De mivel nem akartam lemondani a gyerekekről, a 2002-es év végén kivettem egy év szabadságot. Minden eszközt fel akartam használni, hogy boldog legyen a család. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek a feleségemre, hogy ő megváltozzon, és mi továbbra is családként élhessünk.

A terv azonban nem vált be. 2003 első néhány hónapja után arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudom megváltoztatni a feleségemet. Az akkori elképzeléseim után nem volt más választásom, mint elválni és keresni egy másik nőt, aki boldoggá tesz. Kínomban arra is hajlandó voltam, hogy lemondjak a nevelt gyerekekről, csak hogy végre boldog lehessek. Akkoriban 39 éves voltam, és úgy gondoltam, hogy ha most nem teszem meg, akkor egész életemben boldogtalan leszek.

Új tervet készítettem, hogy a tanév végén elválok. Felmondtam a bérleti szerződést a házra, ahol a gyerekekkel együtt laktunk. A gyerekek, akik még kiskorúak voltak, az édesanyjukhoz költöznének, én az édesanyámhoz, és a feleségem is a szüleihez költözhetne. Így mindenkiről gondoskodtunk volna, és lett volna hol lakniuk.

Még mielőtt 2003 nyarán a különválás terve megszületett volna, terveztünk egy utazást az Egyesült Államokba, hogy meglátogassunk egy családot, ahol a házaspár házassági tanácsadó is volt. Mivel a repülőjegyeket nem lehetett lemondani, bár a válásra vonatkozó döntésem egyértelmű volt, a megbeszélt időpontban elrepültünk. Egy 2003. június 1-jén tartott kb. 3 órás házassági tanácsadás után, amelyen határozottan megvédtem az álláspontomat, és nem egyeztem bele a kibékülésbe, jött a gondolat, ami így szólt: „Ha megtartod a parancsolataimat, Én gondoskodom a szükségleteidről.”

Ez egy szokatlan gondolat volt, ami először örömmel töltött el, mert kilátásba helyezte, hogy boldog lehetek. Amikor azonban továbbgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy ez a feltétele az igényeim kielégítésének: „Tartsd meg a parancsolatokat”. Keresztényként gyermekkoromból ismertem a tízparancsolatot, és az én esetemben a 7. parancsolattal volt problémám, amely szerint nem szabad felbontani a házasságot.

Gondolatban azzal érveltem, hogy 20 évig hűséges voltam a családban, legalábbis fizikailag, de nem voltam boldog. És most maradjak a családban, hogy boldog lehessek? Nem értettem, és ezért nem gondolkodtam tovább ezen.

Egy héttel később leültünk a házassági tanácsadó családdal, hogy elbúcsúzzunk. Tízen voltunk egy szobában, a feleségem és én három 14, 16 és 18 éves nevelt gyermekünkkel, valamint a házigazda családha a három, hasonló korú gyermekükkel. Rövid eszmecserének kellett volna lennie az együtt töltött időnkről. A beszélgetés közben a családapa felém fordult, és hirtelen megkérdezte: „Elszántad magad?”... Amikor meghallottam ezeket a szavakat, biztos voltam benne, hogy azt kérdezi tőlem, hogy elszánt vagyok-e a családtól való elválásra, mert addig mindig egyértelműen ezt kommunikáltam. Anélkül, hogy megvártam volna a kérdés folytatását, hangosan és határozottan igennel válaszoltam. A kérdése azonban fordítva hangzott: „Eltökélt szándékod, hogy a családoddal maradsz?”. Hangos és kétségtelen „igen”-emet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nemcsak én, a gyerekek is megdöbbentek, mert tudták, hogy elszánt vagyok a különválásra, nem pedig a maradásra. Olyan dilemmába kerültem, amelyre megoldást kellett találnom. Igent mondtam valamire, amit egyáltalán nem úgy gondoltam.

Csak az a választásom volt, hogy azonnal visszavonom az igent, vagy pedig elfogadom. Nem tudom, mi indított arra, hogy megmaradtam az “igen” mellett a családnál maradásra, de belsőleg megtettem. Abban a pillanatban beteljesedett Isten ígérete, hogy szükségleteim teljesülnek, ha a családdal maradok.

Nem tudom megmagyarázni, hogyan történt, de a nagy éhségem, hogy egy nő szeressen, elmúlt. Megszállottságom és nyugtalanságom azonnal véget ért. Olyan belső békére tettem szert, amely azóta sem hagyott el. Minden függőség, amelyet boldogtalanságomban tapasztaltam, és amely ellen addig sikertelenül küzdöttem, eltűnt. A mai napig, több mint 20 évvel később, nem jelentek meg újra.

Az élmény annyira lenyűgöző volt, hogy nem igazán tudom leírni. Az egész belső életem megváltozott; kiszabadultam egy belső börtönből. A testem is reagált, és meggyógyultam az évtizedek óta tartó hátfájásból. A migrénjeim, amelyek 15 éves korom óta voltak, azóta megszűntek.

Ezt a tapasztalatot az élet cseréjének tekintem. Feladtam a régi életemet, amelyet az a tévhit jellemzett, hogy egy másik embernek kell boldoggá tennie engem, és befogadtam az Új Életet, amelyet Isten az Ő Fiában teremtett a szívembe. Összekapcsolt a szeretet és a béke Forrásával, és így szükségleteim kielégülhettek.

Az ezt az élményt megelőző időszakban néha nagy kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy Isten valóban létezik-e vagy sem. Nem tudtam felfogni Őt, és néha azon tűnődtem, hogy hol van. Ez az élmény azonban egyértelmű jelzést adott számomra, hogy Ő létezik, és Ő minden boldogság forrása.

Hogy végre eloszlassa kételyeimet, az immár 20 éves gyakorlati tapasztalattal megcáfolhatatlan bizonyítékot is adott létezésére. Az ember szeretet, szabadság, igazságosság, biztonság, stb. iránti lelki vágyát csak Ővele lehet kielégíteni. Lelki szükségleteink kielégítése bizonyosan nem más embereken keresztül vagy bárhol máshol a természetben történik. Lehetetlen, hogy olyan nyilvánvaló szükségleteink legyenek, amelyeknek nincs módja és forrása a kielégítésükhöz. Isten úgy rendezte el, hogy egyedül Ő tudja kielégíteni az ember lelki szükségleteit.