10. A tudatalatti – A nyereség- és veszteség-mérlegeink

Amikor feljegyeztem a pácienseim történeteit, kezdetben a panaszaik alapján csoportokra osztottam őket. Össze akartam hasonlítani az azonos panaszokkal - például fülzúgás, szédülés, stb. - küzdő betegeket, mert feltételeztem, hogy a különböző tüneteknek különböző okai vannak. Minden csoportban közös nevezőt akartam találni. Mi a közös a fülzúgással küzdő betegekben? Mi a közös a szédüléses betegekben? Vannak-e hasonlóságok, és ha igen, melyek azok? Leginkább azok a betegek érdekeltek, akiknek többféle betegségük és tünetük volt. Mi történt az életükben, hogy ennyi betegséget halmoztak fel?

Évekig kerestem a hasonlóságokat a hasonló tünetekkel küzdő betegek élettörténetében. 2007-ben rábukkantam valamire, ami kibővítette az emberekről szerzett ismereteimet: Bármilyen történetet is mesélt nekem egy személy, az negatív volt (mint minden betegségtörténet), és minden a személyes veszteség gondolata körül forgott. Megkérdeztem magamtól: Lehetséges, hogy egyetlen gondolat a kiindulópontja minden problémának és így minden emberi betegségnek?

Hosszú időbe telt, mire teljesen meggyőződtem arról, hogy mi váltja ki a betegségeinket. Egy bizonyos ponton azonban világossá vált számomra, hogy egyedül a személyes veszteség az, ami megnehezíti az életünket. Nem számít, milyen történetet mesél nekem valaki, ha az negatív, akkor az a személyes veszteség gondolatában gyökerezik. Más elvet még nem sikerült találnom. Keresésem során rábukkantam a tudatalattira, amely választ adott az emberi betegségek és problémák okára.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a veszteség gondolatát, fontos megérteni a tudatalattit, a lélek funkcionális központját. Annak bemutatására, hogy az emberek hogyan működnek egy központi gondolaton keresztül, összeállítottam egy ábrát. Fent van a tudatos lélek szintje, alatta a tudatalatti lélek, amit én „szívnek” is szoktam nevezni. A tudatos lélek tartalmazza az akaratot. Bizonyos jeleket és információkat érzékelünk. Az ábrán a fizikai szükségletek zölddel vannak jelölve. Az O az oxigént, a V a vizet, a T a táplálékot és a H a hőmérsékletet jelöli. Az embereknek először tudatosítaniuk kell ezeket a fizikai szükségleteket. Ezután tesznek valamit a kielégítésük érdekében. Az akarat egy képernyőhöz hasonlítható, amelyen a „Cselekvés szükséges!” felirat világít. Tudatosítja: Aha, itt a felhívás a cselekvésre!

A pirossal jelzett lelki szükségletek is érzékelhetőek. Ezek minden emberben jelen vannak, de fontossági sorrendjük egyéni. Mindenkinek van egy fő szükséglete lelki szinten. Az ábrán az Ö-t, ami az összhangot jelöli, középre helyeztem, mert számomra az összhang, a harmónia a legfontosabb lelki szükséglet. Az I az igazságosságot, az Sz a szabadságot, a H a hűséget, az E az elfogadást és a B a biztonságot jelenti. Ahhoz, hogy ezeket a lelki szükségleteket kielégíthessük, tudatosítanunk kell őket, hasonlóan a fizikai szükségleteinkhez. Minden, a szükséglet kielégítésére hozott döntés a tudatalattiban születik. Tehát, bár tudatában vagyok a szükségleteknek, a döntés mégis nem tudatosan születik.

A tudatalatti a lélek és a test közötti kapcsolódási pont. Mivel a lélek mindig aktív a test ellátása és irányítása érdekében, minden egyes döntéskor elektromos impulzust vált ki az agykéregben. Egy másodperc alatt több száz döntést hoz. Ezért van az, hogy a legtöbb döntést csak öntudatlanul lehet meghozni.

A léleknek ki kell értékelnie az összes információt, amit a bemeneténél kap, és csak két kategóriába sorolhatja azokat. Mindent vagy „nyereség”, vagy „veszteség”-ként fog fel. A nyereség az, ami kielégíti a lélek és a test szükségleteit. A veszteség ennek az ellentéte, vagyis a szükségletekkel ellentétes. Létezik a nulla vonal is, azaz olyan információ, amely nem jelent sem nyereséget, sem veszteséget, és ezért nem vált ki reakciót. A nulla vonal azért fontos, mert ehhez mérjük a nyereség vagy veszteség mértékét. Ennek az egyszerű kategorizálásnak megfelelően hozzuk meg minden döntésünket, amely csak igent, vagy nemet tartalmaz. Döntéseink előre meghatározottak, „igen” a nyereségre és „nem” a veszteségre. A veszteségre nem mondhatunk „igen”-t. Ellenőrizd magad, pl. miért adományozol egy jó ügynek, vagy miért nem? Minden emberi döntés visszavezethető egy egyszerű “igen”-re vagy “nem”-re.

Mit kell gondolnia valakinek tudat alatt, amikor éhes? Az evést nyereségnek kell tekintenie. Ez a folyamat tudatosan történik? Nem, biztosan nem. Ha valaki előtt van egy kívánatos ennivaló, például többféle gyümölcs, akkor öntudatlanul kiszámolja azt, hogy az egyes gyümölcsök elfogyasztása esetén számára melyik jelent nyereséget és melyik veszteséget. Csak ezután választja ki és eszi meg a gyümölcsöt.

Az emberek mindig nyereség és veszteségben gondolkodnak és így döntenek az “igen”, vagy a “nem” mellett. Minden reklám vagy nyereséget, vagy a veszteség elkerülését ígéri. Senki sem fog reagálni egy olyan hirdetésre, amely azt mondja: „Vásároljon itt, nálam rosszabb minőségű áruk vannak, és túl drágák”. Ezt nem lehet választani. Az embereknek el kell kerülniük mindent, amit veszteségnek látnak, és nemet kell mondaniuk rá. Ezt a folyamatot nem lehet elkerülni.

A léleknek a döntéshozatali folyamatában ki kell zárnia a veszteséget. Addig, amíg ezt meg tudja tenni, nem merül fel benne félelem. Az ember megnyomhatja a féket, ha a közlekedési lámpa pirosra vált, és nem lesznek negatív érzései. Ha azonban megpróbálja irányítani a körülményeket, más embereket, az időt, a pénzt, stb. akkor félelem támad – legalábbis akkor, ha ez nem sikerül. Így azt is megérthetjük, hogy mi a félelem. A szorongás mindig akkor keletkezik, amikor azt gondolom, hogy el kell kerülnöm valamit, ami nem az én irányításom alatt áll. Félni csak a veszteségtől lehet, a nyereségtől soha nem félünk.

A betegség és az ember minden problémája azért keletkezik, mert azt hiszi, hogy elveszíti a „nem”-et mondás lehetősését (a veszteség elkerülésének képességét). Az emberek felépítésükből eredően arra vannak beállítva, hogy mindig nemet mondjanak a veszteségre és mindig igent a nyereségre. Ez a működésük része. Bármilyen veszteséget, vagy akár csak a veszteség várását, vagy az abban való hitet sem fogadják el. A személyes veszteséget nem lehet elfogadni, és azt a személyt, aki úgy hiszi, hogy személyes veszteség érte és annak éli meg azt, idővel megtöri és megbetegíti. Ez attól is függ, hogy az egyes emberek mekkorának érzik a veszteséget. A nagy személyes veszteség súlyos érzelmeket okoz és idővel súlyos betegséghez vezet. Az alacsonyabb személyes veszteség kevésbé erős érzelmeket és betegséget okoz. A személyes veszteség szintje minden egyénnél más és más. Ugyanazt a veszteségtörténetet nagyon különböző súlyossággal lehet érzékelni és megélni. Az intenzitás szubjektív és egyéni, de a döntések mechanizmusa minden embernél azonos.

Néhány ezredmásodperc alatt kiértékeljük a kapott benyomásokat és a nyereségre és veszteségre vonatkozó információkat. Ezt például olyan szerencsejátékosok agyhullámaiban mérték, akiknek döntéseket kellett hozniuk.¹ Minden információt és észlelést a nyereség, vagy veszteség kategóriájába sorolunk. Pusztán az a tény, hogy az emberek úgy gondolják, hogy nem tudják elkerülni a személyes veszteséget, vezet minden olyan problémához, amellyel az emberek szembesülnek.

Amikor rájöttem, hogy az ember minden problémája abból a meggyőződéséből ered, hogy mások személyes veszteséget okozhatnak neki, megkerestem ennek az elképzelésnek az okát. A lélek szemléletében találtam meg, amelyet a két szemmel ábrázolok. Mielőtt valamit nyereségként vagy veszteségként kategorizálnánk, van egyfajta szűrő: a nézőpont. Ezt jelképezi az illusztráció felső sarkában lévő két szem. A léleknek van egy (lelki) szeme, amelyen keresztül néz mindent. A dolgokat csak kétféleképpen lehet szemlélni és ennek megfelelően értékelni.

Az ábrán jobb oldalt levő szemmel a lélek a szükségletének megszerzésében látja a nyereségét. Ha a szerzést nyereségnek tekintjük, akkor a veszteség a szerzés ellentéte kell, hogy legyen, azaz nem kapja meg, nem kap eleget, vagy elvesznek tőle valamit. Ezzel szemben az ábrán balra oldalt levő szemmel a lélek az adásban látja a nyereséget. Akkor ennek az ellentéte, vagyis a nem adás vagy megtartás a veszteség.

Ezen a ponton emlékeztetnünk kell magunkat a világegyetem alaptörvényére, amiről a 2. fejezetben beszéltünk. Ott megvizsgáltuk a venni, hogy adjunk átfogó elvét, ami minden elemre vonatkozik, mert minden egy csatorna működéséhez hasonlóan működik. A visszatartás nem felel meg ennek az egyetemes elvnek (a tüdő nem tartja vissza az oxigént, stb.). A törvény nem engedi meg, hogy megtartsuk a bevitt dolgokat.

Melyik szemmel látjuk a dolgokat olyannak, amilyenek, és melyik szemmel csaljuk meg magunkat? Melyik szemünk helyezi a „nem”-et oda, ahonnan nem lehet venni az embertől? A bal oldali szem biztosítja az embereknek azt a képességet, hogy bármilyen körülmények között mindig képesek legyenek végrehajtani a „nem” döntésüket. A nyereség és a veszteség kizárólag az én cselekedeteimben vagy cselekvésem megtagadásában rejlik. A vevés, az adás és a visszatartás mindig az én cselekedeteim.

De a jobb oldalon lévő kaméleonszerű szem nézőpontja megtéveszt, becsap. Ez a szem azt sugallja, hogy a megszerzésből nyereség, a meg nem szerzésből pedig veszteség származik. Ez azt jelenti, hogy a szem mindig azt figyeli, amit mások feltehetően jól vagy rosszul tesznek – és azt, amit nem csinálnak. A hangsúly nem a saját cselekvéseiden van, hanem mások cselekedetein. Ezzel a nézőponttal teljesen függővé válsz másoktól, hogy kielégítsd saját lelki szükségleteidet.

Egyszerre lenyűgöző és ijesztő látni, hogy mindketten folyamatosan a másikkal vannak elfoglalva, hogy kielégítsék lelki szükségleteiket. Kiről beszélnek a házastársak szinte kizárólagosan, amikor tanácsadásra jönnek? A hangsúly teljesen a másik személyen van. Mindig a partnerük rossz viselkedéséről beszélnek.

Az a helyzet, amikor valaki egy másik személyt akar irányítani, csak abból a szándékból fakad, hogy a másik személy ne okozzon neki veszteséget. Ebből származik minden ellenőrzési és felügyeleti mechanizmus.

A dolgok szemléletének csak ez a két módja van. Vagy az, hogy az emberek maguk döntenek az igen és a nem kérdésében. Mivel senki más nem gondolkodhat helyette, nyilvánvaló, hogy az „igen” és a „nem” az ő választása.

Vagy van egy ellentétes gondolkodásmód, amelyben mások olyan veszteséget okozhatnak neki, amelyet nem tud elkerülni. Amíg az ember nyereségben van, és azt kapja, ami megfelel az elvárásainak, addig jól érzi magát, és nincs problémája. De ha 35 év után kiderül, hogy a házastárs megcsalta, és amit korábban nyereségnek látott, az most hirtelen úgy tűnik, hogy nem kapja meg/elveszik tőle, akkor ez egész életére teherré válik. Mert az uralkodó gondolat: a másik ember veszteséget okozott nekem.

Ebben a rendszerben van egy kritikus pont. A döntő tényező az, hogy az illető személy szerint személyes veszteségről van-e szó. Ha egy negatív esemény a személyes kapcsolatainkon kívül történik, például egy gyermek halála vagy bántalmazása, akkor az bizony veszteség, igazságtalanság, rossz dolog. A döntő tényező abban, hogy ez tartósan hat-e az illető elméjére, az, hogy személyes veszteségként értékeli-e azt, vagy nem személyesnek. Ha az 5. esetben a fejfájós fiatal nő dühös a hűtlen barátja miatt, akkor kétségtelenül személye elleni támadásnak tekinti ezt a tettet. Azt gondolja: „ő tette ezt velem”. Ha azonban úgy gondolná, hogy a barátja nem személyesen vele tette, akkor a problémája megoldódna.

Igen, a barátja bizonyára valami rosszat tett. De vajon tényleg személyesen tett vele valamit? Valóban volt a nőnek kötelező érvényű igénye a férfi hűségére? Honnan származik ez az elvárás másokkal szemben?

A válasz keresése során az emberi elme legmélyebb részébe - az identitásába - botlottam. Mit gondol az ember arról, hogy ki is ő valójában?

---

1. Fehr, T., Herrmann, M., Meyer, G., Miedl, S., (2010). A problémás szerencsejáték neurobiológiai összefüggései egy kvázi-reális póker szituációban, amint azt az MRI feltárta. Pszichiátriai kutatás: Neuroimaging. 181, 165-173 ↩